Magyar Dohányújság

MAGYAR DOHÁNYTERMELŐK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGE

HUNGARIAN TOBACCO GROWERS ASSOCIATION

Dohány – a legpénzesebb kultúra?

2021.11.23. 8:46:00


Harminc évvel ezelőtt, amikor Ukrajna elnyerte függetlenségét, csakhamar megjelentek a multinacionális vállalatok az országban, és az elsők között vásárolták fel a hét nagy cigarettagyárat.

Rövid időn belül korszerűsítették a technológiát, amiből szinte azonnal kiderült, hogy a hagyományosan termesztett és pajtákban szárított dohány befogadására kevéssé alkalmasak a felújított üzemek. Emiatt egy csapásra lejtmenetbe került az egész ágazat, Kárpátaljáról akkoriban teljesen eltűntek a dohánytáblák. Viszont az elmúlt néhány évben változás kezdődött.

– A szovjet érában a megye kollektív mezőgazdasági vállalatainak kétségkívül a dohánytermesztés volt a legjövedelmezőbb ágazata. Gondoljunk bele: az egész Szovjetuniót el kellett látni füstölni valóval, de a hatalmas birodalomnak csak viszonylag kis része volt alkalmas a kultúra termesztésére – emlékezik vissza Popovics Sándor agrárszakember. – Így aztán az állam hatalmas dotációval támogatta a dohánytermesztőket.

Nem véletlen az sem, hogy az agráriumnak ebben a szférájában honosodtak meg leginkább az olyan ösztönző módszerek, amelyek a teljesítmény és a minőség javítását egyszerre kívánták szolgálni.

Ennek hamarosan meglett a foganatja. A kárpátaljai dohánytermesztés fellegvárának számító ugocsai falvakban a múlt század hetvenes éveinek végére olyan magas színvonalon termeltek, hogy az ott letört és felfűzött levélmennyiséget képtelenek voltak befogadni a kolhoz pajtái. Sebaj: a részesművelésben dolgozó termelők a saját portájukon alkalmassá tették erre a helyiségeket. Főként melléképületek padlásain aggatták fel a pórékat, és nagy gonddal ügyeltek a száradásukra. Tudták, hogy az év végi prémium kiosztásakor nem marad el a jutalom. És nem tévedtek: a ma is látható takaros és kényelmes otthonok százai ebből a járandóságból épültek. De jutott belőle pénz a férjhez készülődő nagylány stafírungjára, hűtőszekrényre, mosógépre, motorkerékpárra, olykor még személygépkocsira is.

Bő negyedszázad elmúltával ugyan mi változott? Miért lett egyszerre újra keresett a helyi alapanyag?

– Kezdjük talán azzal, hogy a világszerte telepített hatalmas dohányültetvények nem mindenütt váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Az egyre szélsőségesebb időjárás, főként a sorra jelentkező hosszabb aszályok nem mindig teszik lehetővé a drága pénzen kiépített öntözőrendszerek használatát.

A másik ok, hogy sem Délkelet-Ázsiában, sem Dél- vagy Közép-Amerikában nem hajlandóak már éhbérért dolgozni az emberek. És sok minden más is hozzájárul, ami bizonytalanná teszi a beszállítást és a határidők betartását. Mindezek a tendenciák a világjárvány alatt még jobban felerősödtek. Márpedig ha igaz, amit rossz nyelvek híresztelnek, hogy az Ukrajnában működő cigarettagyárak a kész termék egy részét illegálisan értékesítik, akkor a hazai alapanyag-szállítmányok éppen hogy kapóra jönnek. Például nem kell vámpapírokkal bajlódni és különböző illetékeket kifizetni. Meglátásom szerint, ha lassan is, de most végre helyreáll a világ természetes rendje: minden tekintetben úgy van jól, ha a szükséges nyersanyagot a feldolgozóüzemek közelében termelik meg.

Kárpátalja egyik legnépesebb magyarok lakta településén, Nagyberegen fél évtizeddel ezelőtt jött ismét divatba a dohánytermesztés.

A kolhoz-érában közel 100 hektárt foglaltak el itt a dohánytáblák, és bár most még csak harmincnál tartanak, ám évről évre nő a terület. Bizonyára azért, mert jó pénzt látnak benne az itteni termelők.

– Ez igaz lehet, de nálunk mégsem a jövedelmezőség a fő szempont – fogadott nemrég kialakított dohányszárítói mellett Nagy György helyi gazda. – Két felnőtt fiam van, és az egyik már családos, kis gyerekkel. Nagyon nem szerettük volna, ha a fiataloknak külföldön kellene megkeresni a mindennapi betevőt. Fiaim maguk döntöttek a dohánytermesztés mellett, mert jól kiegészíti a többi általunk termesztett, főként szántóföldi kultúrát. A kukorica a legjelentőseb közülük, de amellett foglalkozunk ősziekkel és napraforgóval is.

Nemrég vásároltunk használtan egy olajprést, így remélhetőleg kevésbé leszünk kitéve a piac szeszélyeinek.

Mindezt azért említem, hogy jelezzem, milyen sok lábon kell állnia ezen a tájon manapság egy családi gazdaságnak. Azt még nem is mondtam, hogy van egy kisebb sertéstelepünk. A vágásérett állatokat mi magunk dolgozzuk fel, főként füstölt árut értékesítünk a piacon. Mivel nagyon odafigyelünk a minőségre, az évek során sikerült stabil vevőkört kialakítanunk.

Térjünk vissza a dohánytermesztéshez! Amikor szinte minden agrárvállalkozó arra panaszkodik, hogy elfogytak a szorgos munkáskezek, önök egy köztudottan élőmunka-igényes ágazat mellett döntöttek. Hogy is van ez?

– Itt, Nagyberegen ebből a szempontból szerencsés helyzetben vagyunk. Nálunk sok olyan fiatal család él, ahol kisgyerekeket nevelnek. Ezért a szülők közül egyik sem szívesen megy el külföldre dolgozni.

A dohánytáblákon nyár elejétől késő őszig akad tennivaló bőven, a lelkiismeretes dolgozót pedig jól megfizetik a gazdák.

Pontosan erre akarok rákérdezni. Közel 30 év után találtak-e képzett, a dohánytermesztéshez értő munkaerőt?

– Én leginkább emiatt ódzkodtam attól, hogy egyáltalán belevágjunk a termelésbe. Hisz tinédzserként láttam, hogy a palánták kinevelése milyen összetett és nagy odafigyelést igénylő feladat, nemkülönben a frissen kiültetett növényi sarjak gondozása. Szerencsére él még az édesanyám, akitől mindig időben megkapjuk a pontos utasításokat. Így 2 év után elmondhatom, hogy a legfontosabb tudnivalókkal már tisztában vagyunk. Egyébként úgy számoljuk, hogy 3 hektár dohány – természetesen, ha az ember jól csinálja – eltart egy családot.

Miként sikerült az idei szezon?

– Ahogy nálunk mondják: reménység felett. Hogy elférjen minden letört és felfűzött dohánylevél, több korábban vásárolt raktárépületet is alkalmassá kellett tennünk a szárításra.

Az első, a legkorábban betakarított tételek már készen állnak az értékesítésére, de a minket mostanáig felkereső nagybani felvásárlók még keveset ígérnek értük.

Ez érthető, hisz jelenleg túlkínálat van a piacon, mert más vidékeken is szép termést takarítottak be a gazdák.

Nem lenne bölcsebb viszonteladók helyett egyenesen valamelyik cigarettagyárral szerződni?

– Mindenképpen ez a jövő útja. Akkor bizonyára kénytelenek leszünk valamivel olcsóbban odaadni a termést, viszont számíthatnánk rá, hogy kapunk némi előleget az évközi munkálatok megfinanszírozására, és áruhitel formájában fóliapalásthoz, zsineghez, műtrágyához stb. is hozzájutnánk. Gazdatársaimmal beszélgetve kiderült, hogy néhányuk elméjében szintén érlelődik ez a gondolat. Persze az lenne a legjobb, ha sikerülne egy kisebb termelői szövetkezetet alakítani a faluban. Bő 20 esztendővel a kolhozrendszer felszámolása után, amikor lassan felnő egy új generáció, ideje lenne megtenni az első lépéseket ez irányba.

 



Forrás: magyarmezogazdasag.hu







Kövessen minket