Magyar Dohányújság

A klímaváltozást nem lehet egyetlen kiragadott aszályos év vagy egy új technológia alapján megítélni. A szakemberek harmincéves, úgynevezett éghajlati normálidőszakokat vizsgálnak a természetes éghajlati ingadozások kiszűrésére és a valós trendek azonosítására. Az elmúlt évtizedek térképei drasztikus átalakulást mutatnak, hiszen míg az 1961 és 1990 közötti időszakban még kiterjedtek voltak a hűvösebb, kedvező vízháztartású területek, addig az 1981-2010-es évekre ezek számottevően visszaszorultak. Az 1991 és 2020 közötti legutóbbi vizsgált ciklusban a folyamat tovább erősödött, így az Alföld és a Dél-Dunántúl nagy részén végérvényesen a melegebb, szárazabb viszonyok váltak uralkodóvá.

Mivel a JÉGER csupán 2018-ban kezdte meg a működését, fizikai képtelenség, hogy köze legyen a már évtizedekkel korábban is egyértelműen kimutatható szárazodáshoz. Érdekesség, hogy az 1991-2020-as időszakban a megelőző harminc évhez képest még nőtt is a csapadékos évek száma. A tájak egyre drámaibb kiszáradásáért tehát nem a jégkármérséklő beavatkozás felel, hanem a globális éghajlatváltozás mellett a nem megfelelő vízgazdálkodás és az egyre romló minőségű talajok is komoly szerepet játszanak ebben.

A változás az ország legszárazabb részén, az Alföldön a leglátványosabb, amit a földrajzi adottságok is súlyosbítanak. A nyugat és délnyugat felől érkező nedves légtömegekből a csapadék nagy része már a hegyvidékeken kihullik, így a síkvidékre jóval kevesebb nedvesség jut. Ezt a természetes hátrányt a felmelegedés tovább fokozza, hiszen a magasabb hőmérséklet miatt nő a párolgás, a hosszabb száraz időszakok miatt pedig csökken a talaj nedvességtartalma. A kiszáradt föld egyre kevesebb vizet tud visszajuttatni a légkörbe, emiatt a napsugárzás energiája már nem a párolgást táplálja, hanem közvetlenül a felszínt és a levegőt fűti. Ez egy önmagát gerjesztő folyamatot hoz létre, amely egyre drasztikusabban szárítja ki a talajt.